Fájlkatalógus

Önéletrajz

         Gondolatok az életemről. Az őseimtől a jövőképemig.

A 70. születésnapom felé közeledve tapasztalom, hogy abban is kezdek hasonlítani az általam nagyon tisztelt, eddig leghosszabb életkort megért rokonaimhoz, hogy egyre szívesebben, egyre többet mesélek magamról, életem érdekes eseményeiről.

Ma már jobban megértem Édesapám testvérét, Dávid Laci bácsit, családunkban az első mérnököt, aki életének utolsó kb.30 évében leginkább abban találta meg örömét, egészen 102. éves korában bekövetkezett haláláig, hogy minél többet meséljen, többek között nekem, a múltjáról. Megérte türelmesem hallgatni a történeteit: amit a Dávid őseimről tudok, azt zömmel tőle tudom, és így magamat is ennyivel jobban ismerem.

A napokban pedig feleségem édesapja, Tóth Pali bácsi 100. születésnapját ünnepeltük. Őtőle, ha lehet, még többet tudtam meg az elmúlt 100 év eseményeiből, nemcsak a családról, hanem az egész világról, melyben élt, melyről véleményt formált, és véleményével még ma is formál: nemcsak minket, és nem „középiskolás fokon”.

Így gondolatban, a büszkén említett 100 évnél többet megélt nagy elődeink után, eljutottam József Attiláig, akinek nevét viselő Gépipari Technikumban tanultam meg szakmám sok-sok csínját-bínját, és serdültem felnőtté.. Ennek, a Bp. IX. kerület, Vendel utca 3B -ben lévő iskolának, az 1958-62 közötti évek különlegesen színvonalas tanári karának, iskolatársaimmal együtt nagyon sokat köszönhettük. Itt e bevezető gondolataim között első osztályfőnökömet emelném ki: Irányi István tanár urat.

Ha magamat akarom bemutatni, akkor e korával és magatartásával tiszteletet ébresztő tanár, osztályfőnöki óráin elhangzott szavai jutnak eszembe:

„Mik a legfontosabb kérdések, amire válaszolnod kell, ha valakit, (akár magadat, akár másvalakit) meg akarsz ismerni: 1. Ki vagy? 2. Hová mész? Mit viszel?...Minél gyakrabban válaszol valaki átgondoltan e kérdésekre, annál tudatosabban lesz képes saját életét irányítani” Nemcsak sodródni az árral, mint ahogy ugyanitt Nádas László tanár úr jellemezte az ilyeneket: „a lekvár, kenőcs, maszat emberek.”

E fontos kérdésekre sokszor adtam magamnak is, másoknak is ha kérdezték, választ.

Most, több mint 51 évvel az érettségi után írásban igyekszem válaszolni e kérdésekre, ami mint máris látom, nem is olyan egyszerű, hiszen minden kérdés újabb kérdéseket generál..

1. Ki vagyok?

Visszagondolva Irányi tanár úr osztályfőnöki óráján elhangzott példára, hogy mit is válaszolt valaha erre egy vándor (hiszen életünk is egy nagy vándorút), amikor a másik vándor kérdezte, a rövid válaszom a következő:

József vagyok Dávid házából. E válasz számos kérdés vet fel.

Egyrészt kiderül, hogy arra is választ kell adnom, hogy honnan származom, honnan jövök, melyik Dávid házából? Már gyermekkoromban olvastam pl. a Bibliában a Góliátot legyőző parittyás Dávidról, vagy a szent család családfőjéről, szent Józsefről, aki szintén Dávid házából származott. Nem vagyok skizofrén, tudom, hogy hozzájuk csak annyi közöm van, mind bármely embernek, amennyiben az egységes emberi génállománynak, egy egyedi képviselője vagyok!

A ténylegesen ismert őseimet tekintve egyenes ágon Nagyapám majd Édesapám után a 3. Dávid József vagyok. Dédapám Dávid László (szül. Vác 1829.) vízimolnár volt, malma Romaifürdőn, a jelenlegi dunai északi vasúti híd budai hídfője környékén volt. Dédapámék vízimalma és benne lakásuk több árvizet túlélt, mindig újjáépítették, míg végül az utolsó árvizet egyetlen tárgyi emlék „úszta meg” viszonylag jó állapotban, mely most dolgozószobám falán függ: Egy Szűz Mária Kisjézussal ikon. A kép hátlapján Édesapám Dávid József (Budapest 1913-2001) kézírásával e kép ill. a Dávid család további sorsa követhető nyomon: Dávid József nagyapáméknak (Bp.1871-1943) ezután házuk és üzletük volt az I. ker. Fő utcában, majd a XI. ker. Fillér utcában volt fatelepük. Az 1929-33-as gazdasági világválság elől fatelepükkel először a Fehérvári u.- Dombóvári u. -ra költöztek, ezt a telephelyet Csonka János vette meg gépgyára telephelyéül. Nagyapám utolsó vállalkozása és háza már Pestszentlőrincen, az Üllői úton volt, ez már közel volt az én „Dávid házamhoz.”

A házat, melyben én születtem, és amelyben most is élek családommal, anyai nagyapám (Bodonyi István, 1881 Beodra-1940 Bp.) építtette 1936-ban, a 1183 Bp. Ráday Gedeon u. 17-ben. Anyai nagymamám Bodonyi Istvánné (szül.:Neurather Teréz 1878 Graz- 1970 Knittefeld A.) grazi sokgyermekes pedagógus család sarja, nevelőnőként került Magyarországra, pl. házitanítója volt a gyermek Neumann Jánosnak, akit az utókor a számítástechnika atyjának tisztel.

Édesanyám (Bodonyi Mária, 1913. Bp.- 1985 Bp.) születésemet (1944.02.15.) megelőző napig dolgozott német nyelvű levelezőként egy közeli hadiüzemben. Aznap nagy hóesés volt, Édesanyámon alig látszott hogy gyermeket vár, hazafelé a munkából a fiuk hógolyóval megdobálták, másnapra megszülettem. Eddigi életemből az első évek voltak a családom elmondása szerint a legnehezebbek: Édesapám zömmel a világháború frontjain, nagyapáim már nem éltek, Édesanyám fiútestvére szintén meghalt, a közeledő fegyveres frontok elől először rokonokhoz Graz-ba költöztünk, majd a menekülteket onnan is tovább telepítették. Életem első karácsonyát és telét egy Alpesi hegyvidéki kisvárosban, Neumarkt in Steiermark -ban egy istálló feletti szénapajtában töltöttük. A meleget alulról a marhák biztosították, így már-már „bibliaiak” voltak a körülmények. A három királyokat esetünkben a megérkező angol csapatok képviselték. Édesanyám testvére Hédi-néni (Bodonyi Hedvig, 1916 - 2003) akinek ezekben az években többször is az életünket köszönhettük, tolmács-állást kapott az itteni angol csapat papjánál. Innentől kezdve már nem az erdőben szedett bogyókon, gombákon kellett élnünk.. Később, a 90-es években Hédi -nénivel felkerestük e nagy megpróbáltatásaink helyszínét: így összeállt bennem a kép, mik voltak az engem sokáig üldöző rémálmaim valós alapjai: az erdős hegyoldal, ahol sétálok szüleimmel, aztán hirtelen eltűnik Édesapám, majd Édesanyám (húgom születése miatt nem volt velünk egy darabig), egyedül maradtam egy sötét erdőben, félelmetes, ismeretlen helyen...már az előbb említett József Attila technikum tanulója voltam, mire eredményes önszuggeszcióval sikerült leküzdenem és végleg elűznöm ezeket a rémálmokat!

Azért Osztrák kálváriánkban is volt sok jó: edzett kis-legényként tértem haza, és biztos ami biztos, három nyelven köszöntöttem az ismerősöket: anyanyelvemen kívül németül és angolul is. Erről sajnos az 50-es évekre leszoktattak: Tekintettel arra hogy mindkét nagymamám német-származású, és Bodonyi nagymamám, hogy megéljünk, német óvodával próbálkozott, gyorsan közölték velünk: ha németül beszélünk, akkor élhetünk talán másutt is, de itt nem..

3 éves koromban, amikor visszatértünk Budapestre, egyébként sem a Kánaán várt ránk: Lőrinci házunkat idegenek elfoglalták, hasonlóan, mint az országgal történt, csak kicsiben: több évtizedes harc, áldozatos megegyezések árán szereztük csak vissza teljes egészében!

Pestszentlőrinci gyermekéveimet nagycsaládos környezetben töltöttem. Az Ausztriában született Marika húgomon kívül még 3 húgom született. A nagy család hátránya, a nagyobb szegénység, eltörpült a mellett az előny mellett, hogy én lehettem a „főnök, a nagy védelmező” a négy húgom szemében.

Elég „vagány” legény voltam, ezért apám parancsára1956- október, novemberét Dávid rokonok kispesti borospincéjében kellett töltenem, és csak utólag nézhettem irigykedve a pajtásaim által (már akik megúszták) a kilőtt orosz tankokból kiszedett „kincseket, pl. távcsöveket, stb. Élményként éltem át, néhány elég veszélyes dolgot: pl. mikor nem volt vizünk, éjjel részt vettem a kertben kút ásásában, és mivel nem volt szabad világítanunk, öröm volt, amikor a harci cselekmények világító rakétái bevilágították munkahelyünket...

És ismét a Vendel utcai technikus éveimnél tartok! Itt jegyzem meg, ezen visszaemlékezésemet volt osztálytársaimnak az 50. érettségi találkozónk után tett ígéretem szerint ki szándékozom tenni az Iskolánk volt diákjai által szerkesztett „Vendel emlékkönyv” internetes portálra, azzal a biztatással, hogy minél többen tegyük ezt meg, amíg lehet: akárhogyan is sikerül, egy saját visszaemlékezés szerintem mindenképp többet ér, főleg nekünk, mint egy nekrológ! És sajnos, osztályunk legjobb tanulójáról, a legszebb életpályát befutott Molnár Károlyról, a Műegyetem korábbi rektoráról, már csak a nekrológját tudtam elhelyezni a „Vendel emlékkönyv” portálunkra! Technikumi éveink történetét a ballagásunkra készített „Diákéletünk Gyászjelentése” művünkben, valamint a eleinte 5 évenként, de mostanában már évente megszervezett osztálytalálkozóinkon sokszor, sokféleképpen kielemeztük. Ezek az „elemzések” visszaigazolták a számomra is legfontosabbakat ebben az időszakomban:

- Hogyan lettem a lőrinci grundokon rendes tornaterem nélkül felnőtt legényből Farkas Ferenc tornatanárunk (Papp Laci edzője is volt korábban) biztatására, nevelésére iskolánk, a Budapesti Sportiskola és a Fradi kölyökcsapata egyik tornász egyénisége. Innen származik a Vendel emlékkönyvben is vállalt becenevem: Farkas tanár úr egyszer példaként említett az osztálynak: „Nézzétek a Dávidot, csupa izom, semmi mócsing..” Erre egy halk beszólás: „akkor nevezzük mócsingnak.”

- Hogyan lettem, mondhatom minden tanárom kiemelkedő teljesítményének és fokozatosan növekvő elvárásainak köszönhetően e technikumba éppen hogy bekerült diákból, az osztály egyik éltanulója, aki előtt nyitva álltak az egyetemek kapui.

„De ehhez nekem nincs pénzem” mondta jogosan Édesapám: „akkor mehetsz egyetemre, ha előbb társadalmi ösztöndíjad van valamelyik gyártól, üzemtől.” A már említett (102 évig élt) mérnök keresztapám -ő nagyon ösztönzött a továbbtanulásra- szerzett is egy ösztöndíjat egy állami gazdaságtól. Csak akkor mezőgazdásznak kellett volna menni.. Végül Édesapámnak is sikerült számomra ösztöndíjat szerezni munkahelyétől, a GANZ-Kapcsolók és Készülékek Gyárától.

Eredetileg mint egyetemi ösztöndíjas a Gépelemek tanszékkel tartottam elsősorban a kapcsolatot. A matematikai képességeimet elsősorban a Fogaskerékgyártás és a fogazáselmélet fejlesztésére igyekeztem felhasználni. Egyetemi tudományos diákköri díjazott diplomatervemet is ebből a tárgykörből írtam. De a Gépelemek Tanszékre akkor egy kiváló tankörtársamat vették fel. Ma is megvan Egyetemi Professzori szobája az utódtanszéken. Még egy előnye volt a kollégának velem szemben: jobb volt a káderlapja. Tudomásul kell venni a valóságot: ez akkor is kellett, most is kell, legfeljebb most nem így hívják. De sokunk élete bizonyítja, hogy enélkül is sok mindent el lehet érni, ha kitartóan akarjuk. (Ha szívósak vagyunk, mint a „Mócsing”)

Ahhoz, hogy az egyetemi diplomatervemben megkezdett elméleti és gyakorlati munkából egy ipari eredményekkel is bizonyított, a fogazáselmélet egy részterületét továbbfejlesztő doktori diploma legyen, még kétszer állást kellett változtatnom.

Először is nagyon örültem, amikor 1969-ben a Gépipari Technológiai Intézet Forgácsolástechnológiai Kutatási főosztályvezetője Dr. Vernóczy György megkeresett, hogy átvenne főállásban a vezetése alatt működő Fogaskerékgyártás Fejlesztési Kutatócsoportba. Ez nem volt egyszerű állásváltoztatás az egyetemi ösztöndíj szerződésem vállalt kötelezettségeim miatt, de az, ezzel az üggyel is foglalkozó, 3. Rektori Bizottsági ülés végül is feloldva meglévő kötelezettségeim alól hozzájárult „áthelyezésemhez”.

Intézeti kutatási naplóimat ma is őrzőm, számos szép témában vetettem részt. De két fontos dolog itt, ekkor még, megoldatlan maradt:

Szakmailag az, hogy a még egyetemi éveimben Dr. Kalászi István professzorral (aki az egyetemi diplomaterv konzulensem is volt) előkészített, megkezdett doktori témámhoz szükséges különleges kúpkerék fogazógépekhez itt sem tudtam „kellő közelségbe kerülni”, nem sikerült beszerezni azokat, sem az egyetemnek, sem az intézetnek.

Családilag pedig az, hogy 1969 -ben megnősültem, mérnök feleségemmel albérletben laktunk, és Budapesten nem volt kilátásunk belátható időn belül lakáshoz jutásra.

Így szinte nekünk szólt, az a pályázat, amelyben a Kaposvári Mezőgép Vállat hirdetett meg 1969 -ben: 2 fiatal mérnököt kerestek szolgálati lakás biztosításával nagyszabású iparfejlesztési terveik, benne egy korszerű kúpkerekes hajtóműgyártó üzem létrehozására. Egyetlen tárgyaláson megegyeztünk a cégvezetéssel: Ők kaptak két fejlesztőmérnököt egy lakásért, akik közreműködésével 2 év múlva sok más megvalósult fejlesztés mellett több kúpkerekes hajtóművet gyártottak, mint a Budapesti Hajtóműgyár. Mi pedig ezzel megalapozhattuk családi életünket, két nagylányom itt született Kaposváron: Alexandra 1971-ben, Zsuzsanna 1974-ben. Szakmailag pedig a doktorimhoz szükséges, ideális gépeket beszereztük, és azokon valamennyi funkcionális és pontossági vizsgálatot el tudtam végezni! Azt is mondhatom, hogy e szerszámgép vizsgálatokkal már a későbbi, jelenlegi szakmámat is megalapoztam: doktorim alapvetően minőségügyi, pontossági kérdések megoldását jelentette, konkrét gyártás és gyártmányfejlesztési feladatokon keresztül.

A doktori disszertációmat még kaposvári lakosként fejeztem be és védtem meg, mondhatni „ellenszélben”, 1978 telén. A helyi mentalitásra jellemző volt, hogy illetékes helyi vezető szerint én voltam akkor Kaposvár 2. műszaki doktora. Az első a helyi kórház főmérnöke volt, mondván: „hogy néz az ki, hogy csupa főorvossal kártyázik, és ő nem doktor.”

Miután a Mezőgépnél teljesültek a nagy fejlesztési tervek, egy következő megtisztelő felkérést fogadtam el: 1972 év végén felkérést kaptam az akkor Kaposváron zöldmezős beruházásban épülő félkatonai finommechanikai korszerű gyártelep (FMV 3. sz. Gyára, Kaposvár) helyi technológiai vezetői (főtechnológusi) állására. Ehhez panorámás 8. emeleti, központi fekvésű lakást is ígértek: elfogadtam, és további 6 évet itt el is töltöttünk. Személyes értékelésem szerint a vállalt és teljesített sok feladat ellenére életem egy szép, békés, és nagyon eredményes időszaka volt. Befogadott minket Kaposvár, az előző megjegyzésemtől eltekintve. Szabadidőnk nagy részét pedig kislányaimmal balatonmáriafürdői hétvégi házunkban töltöttük.

A doktori védésemről értesítést küldtem volt kutatóintézeti főnökömnek, Dr. Vernóczy Györgynek is. Ö a védés után gratulált a „summa cum laude” eredményhez, és felajánlott egy újabb „azonnali és soha vissza nem térő” lehetőséget: ha még 1978 decemberben vissza tudnék jönni az Intézetbe dolgozni, vissza tud venni szakterületem vezető kutatójaként, tudományos főmunkatársi státuszba.(januártól ugyanis teljes létszámstop volt). Elfogadtam. Mint a vándorok, e történetem elején, fogtam a sátorfámat, és 1978 decemberében először egyedül, majd családosan is visszaköltöztünk Budapestre.

Bár utólag nem bánom e döntésemet, sőt jelenlegi minden szempontból rendezett életemet ennek is köszönhetem, de ekkor újabb nehéz évek következtek.

Nem volt könnyű maga a visszatérés sem: mire sikerült a kaposvári lakásunkat egy 1. ker. Széna téri lakásra cserélni, addigra kb. tönkrement a házasságunk. Mindketten túl sokat foglalkoztunk a munkánkkal, hivatásunkkal, pedig ha ezt csak az egyik fél teszi, arra is könnyen rámegy egy házasság. Abban az időben nem sok esélye volt egy elvált férjnek lányai nevelését „megnyerni”. Így lányaimmal maradt hosszabb találkozásnak nyáron a Balaton, télen a Szlovák sípályák.

Alapvetően a gyerekek körüli féltékenykedésre ment rá egy következő, rövid ideig tartó házasságom. De mint „hivatásos kutató” tanúsíthatom: aki kitartóan és tudatosan keres, az talál is. Még az igazit is megtalálhatja!

Tóth Katalin matematika- fizika szakos tanárral 1987-ben házasodtunk össze. 1988-ban megszületett Diána leányom. Idén már a 26.-k házassági évfordulónkat ünnepeltük. Visszaköltöztünk a pestszentlőrinci „Dávid házba”. Először kibővítettük, építettünk rá magunknak új tetőtéri lakást, édesapám maradt a régi földszintiben. Ma már mi feleségemmel lakunk a felújított földszintiben és a fiatalok: Diána lányom férjével az emeletiben.

A kutatóintézeti állásomra visszatérve 1990-re kutatási főosztályvezető lettem, megkapva volt Főosztályom vezetését. Ez volt számomra a rendszerváltás első nagy pozitív hozadéka. Ebben a státuszban addig lehettem, amíg az intézetünk és hasonló intézetek visszafejlesztése során a főosztályok meg nem szűntek. (1992.04.) Ez már a rendszerváltás negatív hozadéka volt.

Érdekes tudományos cikket olvastam a magyar és a nemzetközi generációfogalmakról, és a generációk helyzetéről: Az én korosztályomnak, melynek a nemzetközi nomenklatúra szerint nemes egyszerűséggel és talán tisztelettel "Veteránok” megnevezést adták, a magyar megnevezése: "Státuszváltó nemzedék”. A részletesebb meghatározás szerint: „a rendszerváltást e korosztály megállapodott pozícióban érte meg, és ezt a státuszt vagy meg tudta őrizni, vagy lecsúszott.”

Ahhoz, hogy mint magyar kortársaim közül sokan, ne „csússzak le” szakma- és újabb kétszeri állásváltásra volt szükségem.

Látva az ipari kutatóintézeteknek szánt szomorú sorsot, munkatársaimmal megfogalmazott lehetőségek, menekülési útvonalak közül én az új minőségbiztosítási szakma felé nyitottam. Ehhez alapot adott a már az említett doktori disszertációm, valamint a még kutatóként tudatosan vállalt ilyen irányú feladatok. Így a Ganz Transelektro Kazán és Darugyártó Rt. első minőségügyi eljárásainak egy jó részét én dolgoztam ki. E referencia alapján 1993-tól itt voltam minőségtervező, majd minőségbiztosítási főmérnök. Folyamatosan képeztem magam, így lettem Minőségszakértő, Igazságügyi Műszaki szakértő, minőségügyi auditor, okleveles vállalkozó stb.

Kapott elismeréseimből kettőt emelnék ki, mindkettő 1995-ös:

-a GANZ-ÁGRAHÁM díjat, nemcsak azért, mert ehhez adták a legnehezebb, legnagyobb érmet, hanem mert ezt Magyarország akkori legjelentősebb ipari cégcsoportja, 18 db. Ganz gyár közösen adományozta a szakmai és minőségügyi tevékenységem elismeréseként, és

- a Nemzeti Mérnökegyesületek Európai Szövetsége (FEANI) által adományozott Európa-mérnöki (EUR-ING) címemet.

A minőségügyi tevékenységeim alapján felkért 1998 -ban a TÜV Rheinland InterCert Kft. minőségügyi tevékenységeik egy részének a Nemzeti Akkreditáló Testület (NAT) által történő akkreditációjának szakmai előkészítésére. E folyamatok sikeres befejezése után, 1999-ben pedig nyugdíjba vonulásomig főállásban a TÜV Rheinland InterCert Kft. vezető auditorként és kereskedelmi irodavezetőjeként, másodállásban pedig NAT minősítőjeként dolgoztam. 60 éves koromban kérhettem és kértem nyugdíjazásomat. Mint egyéni vállalkozó azóta is végzek auditori feladatokat a TÜV Rheinland InterCert Kft. részére, és minősítői feladatokat a NAT részére.

2. Hová megyek?

Eddigi életem fontosabb állomásait, úti céljait már az előző pontban meghatároztam.

Amikor 60 évesen hivatalosan nyugdíjba mentem, és utána volt főnököm meglátott a munkahelyemen, feltette a kérdést: meddig akarsz még dolgozni? „3 évig legalább mert addig érvényes magyar és német vez. auditori kinevezésem” volt a válaszom. Ezt a 3 évet gondolatban ki is írtam az ajtófélfámra, mint az egyszeri ember a „holnap”-ot, hogy legközelebb akkor jöhet érte a halál..Azóta 3 db. 3 éves ciklust sikerült végigdolgoznom, és a 4. 3 éves ciklusra a magyar és német jogosultságot meghosszabbíttatni! És vannak még megbízásaim most is a NAT-tól is!

Eddigi életutam utólagos önértékeléseként elmondhatom, hogy az útelágazásoknál mindig sikerült a céljaimnak, egyéniségemnek megfelelő legjobb útra rátalálnom. Különösen nagyra értékelem, hogy a számomra/szerintem legjobb cégek és legkiválóbb útitársak megtaláltak engem, megtaláltuk egymást! Még nagyobbra értékelném, ha jelenlegi társaimmal és megbízóimmal tovább haladhatnánk együtt a közös úton, egészen addig, amíg szellemileg, fizikailag, képes vagyok velük együtt haladni..

Ezzel nem ellentétes az a legfőbb vágyam, hogy utódaink is hasonlóképpen folyamatosan találják meg a számukra legjobb utat, és a legjobb útitársakat, és ha kell, ebben még támogatni tudjam őket.

A „hová megyek” kérdés szó szerinti értelmezésére válaszul elmondhatom, hogy az elmúlt 25 évben lehetőségem nyílt magánemberként, feleségemmel, családommal is sokszor és sokfelé utazni. Amíg van rá lehetőségünk ezt is folytatni szeretnénk. Két idősebb lányom hosszú ideje az USA-ban él. Alexandra rögtön Műegyetemi mérnök matematikusi oklevele megszerzése után (1994) USA ösztöndíjat kapott a PHD fokozat megszerzésére. Ennek megszerzése óta is kinn él, jelenleg Texas San Antonio -ban, mérnök férjével és két szép gyermekével. Zsuzsi lányom több mint tíz éve utána ment nyelvet tanulni: Ő is talált magának gyorsan mérnők férjet, Ők Floridában élnek szintén két szép unokámmal. Az elmúlt két évtizedben többször kijutottuk hozzájuk: Először, mikor még csak Alexandra volt kint, Amerikát felfedezni, majd többször jeles alkalmakkor: házasság, unokák születése. De pl. Texas államban még nem látogattuk meg Alexandráékat, pedig már hosszú évek óta ott laknak. Unokáimat, lányaimat új otthonaikban szeretném még mindenképp meglátogatni, és utána hazatérni a Dávid házba.

3. Mit viszek?

- Irányi tanár úr nyilván nem úgy értette e kérdést, hogy soroljam fel magamnak indulásaim előtt mit kell magammal vinnem: „óra, gyűrű, pénztárca, iratok, mobil, szemüveg, fésű..

- Nem is úgy, hogy adjam meg értéktárgyaim, vagyonom leltárát, mint életem hozadékát: ezeket nem vihetem magammal végső utamra, mint ahogy pl. a fáraók piramisaikban megpróbáltak sok mindent összegyűjtetni.

A mit viszek kérdésre Irányi tanár úr emlékeim szerint a további életutamhoz legszükségesebb, kisebb részt anyagi, nagyobb részt szellemi, értékekre gondolt. „Útnak indulásaimnál” (egy-egy célom megvalósításánál) életem folyamán egyre tudatosabban igyekeztem e szükséges „vinni valókat” számba venni, és azokat elérhető közelségben tartani: A technikumi osztályfőnöki óráiból többek között ezt vittem magammal!!

Az utunk végén pedig már csak a tényleg legszükségesebb és zömmel szellemi vinni-valókra koncentrálunk. A doktorim kapcsán említettem, hogy számomra megoldott, megoldható feladat, a hagyományos 3 dimenziós tér + idő dimenziókon túl további dimenziók definiálása, azokkal újabb változó paraméterek figyelemmel követése. Ezzel akkor egy bonyolult szerszámgép mozgásleképező rendszerének elemzése kapcsán foglalkoztam... Vannak, akik ennél sokkal általánosabban a túlvilágot, a teremtő világát helyezik el, fedezik fel, egy valamilyen további dimenzióban. Én tisztelem ezeket az embereket, már csak azért is, mert az én génjeimben és tudatomban is létezik (öröklötten és általam tudatosítottan) is ilyen dimenzió. Azok útját követem, akik azt vallják:

„Segíts magadon és másokon, az Isten is megsegít!”

A halálunk utáni tovább élésünk dimenzióit pedig alapvetően az általunk létrehozott, másoknak továbbadott, mások által továbbvitt, továbbfejlesztett, anyagi és szellemi értékeinkben keresem:

Igazán azt tudjuk „magunkkal vinni”, beleérve minden ismeretünket, tudásunkat, tapasztalatunkat, véleményünket a világról, amit utódainknak és másoknak időben átadtunk, hogy ők vigyék, eleinte velünk együtt, majd utánunk tovább, ne vesszenek életünk gyümölcsei kárba. Ez az átadás a modern számítástechnika mellett, internetes világunkban egyre jobb hatásfokkal megoldható. Így egyre több élhet belőlünk tovább, másképpen: egyre többet vihetünk utódainkban magunkból tovább!

Sőt, azt is merem állítani, hogy egy az egész emberiség tudásállományát veszni nem hagyó, hanem a minőségügyi előírások szerint azonosítottan, nyomonkövethetően és sokféle gyors visszakeresést biztosítottan összegyűjtő és archiváló tudás- és ismeretközpont nemcsak az emberiség továbbfejlődésének, hanem túlélésének is egyik dimenziója.

Végül visszatérve bevezető soraimhoz, a 100. évüket megért rokonaimhoz, az előbbiek fényében értjük meg, miért nagyon jó, ha Ők minél többet mesélnek el nekünk az általuk átélt 100 év eseményeiről, az eseményeket tudásuk szerint új dimenziókba helyezve, és a mi ismereteink tárházában ezzel szintén új dimenziókat nyitva.

Budapest, 2014.01.09.

Dr. Dávid József